Teljesen kikészültem másfél nap alatt, december közepétől egészen eddig minden rendben volt, megcsináltam már nyolc vizsgát, semmi bajom nem volt, de most érzem, hogy vége, kurvára vége van, egyszerűen fizikai és lelki keretei vannak annak, hogy én most tanuljak. Iszonyatosan álmos vagyok, összeszámoltam, öt nap alatt aludtam 20 órát (ebből nyolcat ma) , hétfőn meg kedden is kurva nehéz szóbeli vizsgám van, legalább öt nap kéne mindegyikre, nekem meg van most kettő. Mindezek mellett híztam vagy két kilót, amitől most undorító mangalicának érzem magam, mind a seggemen van meg a derekamon, kurva idegesítő, mikor a kedvenc nadrágom nem jön fel rám, meg a felsőim feszülnek, meg éjszaka Marcel odabújik és  alvás közben azt mondja, de szereti, hogy ilyen TELT vagyok. Reggel meg mondja, hogy nem tudja, miért mondta ezt, egyáltalán nem gondol teltnek. Telt baszdmeg. És mozognék én, futkároznék ide-oda, meg figyelnék én az étkezésre, de hát egész nap a seggemen ülök, maximum akkor tudnék így lefogyni, ha a napi kalóriákat hashajtóban vinném be, a könyvtárban meg csak csoki automata van meg szendvicsek. Hála a jó istennek, a kimerültségnek meg a stressznek köszönhetően nagyon finom és gyenge formában, de hosszú idő óta először visszatért valami kis fertőzés, de legalább tüneteket nem produkál egyikőnk sem, szóval tényleg csak a stressz. Persze azért aggaszt, nőgyógyászhoz elmenni meg semmi időm nincs, de hát tudom is a megoldást, laza 15 óra alvás, egy hét rendszeres étkezés, egy hét Marcellel amikor csak egymással foglalkozunk.

Most hazajöttem, étkezés legalább megoldva anyukám által, de itt meg nem lehet tanulni, segítek mindenfélét, elrohanok a boltba élesztőért, hazaérek, jaj, fussak vissza egy túróért, így nem lehet elolvasni Barthes szövegeket, meg abbahagyni a tizenharmadik oldalon, mikor vége megértem a rendszert, amit felállít. Kurva életbe, és bele sem merek gondolni, a 15 tanulmányon kívül hány regényt kéne elolvasnom keddig, meg hány drámát péntekig.

Ja igen, rinyálós poszt, elfelejtettem szólni.

Meghúztak a tegnapi vérvizsgán, 1 pont kellett, 1 pont, 1 kurva pont miatt kell felvennem jövőre ezt a tárgyat. Kurva alárendelések. Ma beírattam az egyest egy másik tágyból, képtelen voltam tegnap este 9-kor még nekiállni 20 tanulmánynak, miután egész nap a Széchényiben tanultam. Holnap két vizsgám lesz, az egyikre most kezdek tanulni, a másiknál megbukom és majd UV. Most kicsit sok, kicsit elveszítettem önmagam, én nem szoktam megbukni, faszom, most meg három nap alatt háromszor húznak meg, tudom, ne rinyáljak, hanem tanuljak, de legalább György Péter (<3) ötöst adott és írt egy smileyt a dolgozatomra, meg megdicsért, annyira édes volt, olyan cuki volt, hogy majdnem elfelejtettem, mennyi feladat vár rám.

Csodálom, hogy élve hazaértem, történhetett volna másképp is. Például mikor habkönnyedén léptem le a villamos elé, hogy akkor én most cukin átsuhanok az út másik oldalára, akkor egy hajszálon múlt, hogy nem baszott el a 6-os, mert jobbra nézni simán elfelejtettem. De ha nézek, talán akkor sem tűnt volna fel a kurva nagy sárga izé, ami dudál meg villog, annyira iszonyatosan fáradt voltam. Ez az eredménye 6 óra alvásnak, meg napok óta 7.5-8 órányi aktív tanulásnak. A következő három napban négy vizsgám lesz, aztán majd kicsit később még egy. Egyszerű vizsgák, csak ilyen nyalánkságok kellenek, hogy 14 darab dráma, meg 400 feladat, ami 300 oldalnyi véres szar mondattanhoz (szerencsés laikusoknak: nyelvtan, csak gecire sokkal nehezebb) kapcsolódik.

De az vigasztal, hogy ebben a helyzetben legalább a tanáraim humorérzéke megmarad, ma ugyanis a könyvtárban, a kétszáznyolcvanadik megoldott feladat és a negyedik kávé után megpillantottam ezt a gyönyörűséget:

Na most én itt úgy kúrtam fel az agyam, hogy ihaj, nem elég, hogy itt szarakodom napok óta ezzel a száraz fossal, de még direkt szívatnak is a tanáraim, a hasonlító határozók, ami a kedvenc témám, soha nem felejtem el, mi? Az igekötők sokkal jobban lázba hoznak, mint képzeled, ugye, te kis köcsög hallgató, hehe, milyen vicces, hogy itt szenvedsz, és akkor még ilyen példamondatokat is kapsz, ugye? Te kis szar.
Teljesen olyan érzésem volt, mint mondjuk annak a lánynak lehet, aki nem szeret szopni, de azért csinálja, mert hát a mai világban ez már elvárás, kicsit undorodva, de becsülettel megteszi, erre az állat pasi fogja, belemarkol a hajába és tövig nyomja a torkába a farkát. Így erőszakolt meg engem is ez a feladat, köszönöm szépen annak, aki kitalálta.

Szóval mint az látszik az előbbi példából is, nem vagyok már egészen beszámítható, zombivá válva próbálok vegetálni a könyvek felett, de már csak 8 nap és vége. Marcellel megbeszéltük, hogy vizsgaidőszak végéig nem nagyon alszik itt, mert abból többnyire az van, hogy hajnali 3-kor fekszünk le, másnap délután 2-kor kelünk, ezzel el is ment a fél nap, mi meg semmit nem tanultunk. Szóval úgy állapodtunk meg, hogy esténként idejön, az utolsó busszal pedig hazamegy, éjfélre már mindketten ágyban vagyunk, következő nap pedig korán kezdhetjük az igazán proaktív tanulást. Ehhez tartva is magunkat, tegnap éjjel elbúcsúztunk, én elmosogattam, lezuhanyoztam, aztán bebújtam az ágyamba, hogy még pettingelek kicsit az aszemantikus határozókkal, aztán lefekszem. Tanulok vígan, egyszer csak hallom, hogy nyílik a szobám ajtaja. A dologhoz hozzátartozik, hogy hetek óta egyedül vagyok a lakásban, mert a lakótársaim nincsenek itt, szóval eléggé fosok minden éjszaka, nem nagyon merek kijárkálni pisilni sem, inni sem, semmiért. Úgyhogy el lehet képzelni, hogy reagáltam abban a másfél másodpercben, mikor tudatosult bennem, hogy baszdmeg éjszaka van, üres a lakás, és ennek ellenére valaki épp most nyit be a szobámba. Úgy fostam be, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Aztán baszdmeg látom, hogy Marcel az szarráázva, kezében egy Marssal, meg egy Kinder Buenóval, hogy hozott csokit, és itt aludhat-e, visszafordult a busztól, mert hiányoztam neki. Meg hát gondolta vicces lenne, hogyha beosonna a lakásba halkan, benyitna a szobámba, és rám ugrana, mikor alszom. Hát nem édes? Negyed órával a dolog után még mindig úgy remegtem, mint a nyárfalevél.

De ez még semmi, mert reggel meg arra kelek, hogy a Mucha-kép, ami az ágyam felett lóg normális esetben, a szoba másik felében, a laptopomon hever. Kérdezem, hogy hát ezzel meg mi történt, mondja, hogy ó, hát nem emlékszem, ő azt éjszaka levette álmában (értsd: felállt az ágyra, leszedte és letette a laptopomra. álmában.), mert szecessziós giccsnek tartja, majd utána elvileg félálomban magyarázott nekem arról, hogy a szecesszió ornamensei milyen nagy hatással vannak az absztrakt festészetre. De ezen már meg sem lepődöm, miután a múltkor kiment a konyhába kígyókat keresni félálomban, mert azt álmodta, tele van kígyókkal a lakás.

Mindig úgy gondoltam, hogy ha majd nagy leszek, feleség, meg egy kisfiú és egy kislány anyukája, és végtelen harmóniában élek egy szép kertes házban a csodálatos férjemmel, akkor majd szeretnék egy kutyát. Soha nem volt nekünk kutyánk, merthogy összeugrálja a kertet meg a virágokat, úgyhogy duplán vágyom már az életemnek arra a szakaszára, amikor végre magamhoz vehetnék egyet. Amit biztosan tudtam, hogy csak akkor fogadnék örökbe kutyát, ha lenne kertem, meg hogy menhelyről hoznám el, lehetőleg még pici korában. Aztán ma nézegettem menhelyes kutyás képeket és lehet, hogy ezt átgondolom, mert az első húsz kutya közül tizenkettő volt olyan kis aranyos és pici, hogy én a rohadt életbe' nem tudnék választani közülük, és biztos, hogy bőgve hoznám el azt az egyet, és megszakadna a szívem, hogy nem fogadhatom be a többit is. Arról nem is beszélve, hogy ha van öt ugyanolyan kis kölyök, akkor komolyan vegyek magamhoz egyet, azzal a tudattal, hogy a többit lehet, hogy később elaltatják? És én döntsek az életükről? Szóval előre látom már, hogy majd elküldöm a férjemet, hogy hozzon egy fiatal, kistestű kutyust, mindegy, hogy milyet, csak helyes legyen. Igazából kurvára nem tudom, erről most minek írok, mikor nem is aktuális egyáltalán, begolyózom a tanulástól és már bármit megteszek, hogy ne kelljen, vagy olyan leszek, mint az egyik ismerősöm, aki szerzett egy macskát, és az egyetem-blogjából most macskablog lett.

Anyukámmal ma negyven percen keresztül beszélgettünk halálos felháborodással arról, mennyire nehéz néha párkapcsolatban élni, nekem az a bajom, hogy a másik fél túl érzékeny, anyának meg az, hogy apukám milyen érzéketlen néha.

Meg  hogy nem dobják ki a papírzsepiket (mondjuk mióta mondtam, hogy zavar, azóta de, de minden egyes alkalommal meg kell dicsérnem, mint egy kiskutyát, hogy 'ügyes vagy nagyon', mikor az összegyűrt galacsinnal nem dob kosárba a falamra, ami aztán a szőnyegemen landol, majd kifelé nem rúg bele és üvölti, ha bemegy a szekrény alá (!), hogy 'góóóól'. Ehelyett teátrális mozdulatokkal megfogja, nyomatékosan közli, hogy ő ezt most KIDOBJA A KUKÁBA (figyelsz, asszony, kidobom a kukába a zsepit!! ÉN, A FÉRFI.), kimegy, kidobja és olyan büszke mosollyal az arcán jön vissza, mintha minimum  most kapta volna meg a Nobel-t. Meg a zoknijukat  is az ágy mellett hagyják.

Hehehehehehehehehehehehe, valaki küldött nekem ma egy emailt, hogy ezt a kérdőívet csináljam meg:

1. Hány pasival voltál eddig?

2. Olvasom Gyömbérke blogját, ha elmegyek a blogtalira, leszopsz?

:D Köszönöm, jót röhögtem.

Írtam egy szemináriumi dolgozatot A témáról, aztán egy másik tárgyra írtam egy másikat, B témáról. Mivel a két téma kapcsolódik egymáshoz, ezért a B témáról írt dolgozatom végére odabiggyesztettem 1.5 oldalt az A dolgozatból. A dolgozat meg fog jelenni egy irodalmi folyóiratban, B dolgozatnak pedig most volt a jegybeírása és mondta a nőci, hogy ő ezt szeretné közölni egy egyetemi újságban. Akkor töredelmesen bevallottam, hogy hát ne, mert van benne 1.5 oldal, amit magamtól plagizáltam, és az megjelenik máshol is. Shit happens.

Mondjuk nem tudom, hogy bünteti-e az egyetem, ha magadtól lopsz, de majd maximum benyújtok egy kérelmet a köztársasági elnökhöz.

Azt hiszem, hogy most az az ésszerű (hogy ne csináljak a számból segget), ha legközelebb a közös dolgainkról 1 hónap múlva írok, mert addigra már mindent fogok tudni. Úgyhogy a Marceles sztori folyt. köv. február 16-án.

Rajtam van a gyűrűje, hallgatom ezt,  most tetőzik az egész december, minden. Azt hittem, hogy kurva könnyen megy az, hogy újra bízzak benne, decemberben ezt hittem, fél másodperc alatt azt mondtam, hogy megy és kész. Viszont történt valami, minden csodálatos lett, és akkor lecsapódott az egész. Az elmúlt két hét vitái azt bizonyítják, hogy nem, mégsincs rendben minden, csak a felszínen. Annyira sok erő kell ahhoz, hogy bevalljam ezt, amikor egyszerűen minden kurva jó. Az, hogy újra előkerülnek régi vagy új levelek, nem segít a helyzeten. Hogy találkozik egy lánnyal és nem szól róla, mert neki semmit nem jelent, de tudja, hogy most én nem vennék egy új lánybarátságot teljes örömmel, nem segít a helyzeten. Hogy ezeket utólag kell megtudnom, kurvára, kurvára nem segít. Hogy olyan bókot ír a levélben, ami szerinte a stílusához tartozik, szerintem meg túllép egy határt, nem, ez sem segít. Marcel, az istenért, miért kell elkövetned új hibákat, mikor éppen túl vagyunk a régieken. Ma fél éve vagyunk együtt. Tegnap fél év óta legelőször úgy éreztem, ha elnézem neki, hogy nem mondta el, találkozott ezzel az új lánnyal, elveszítem magam. Először éreztem ezt, pedig volt a kapcsolatunkban szünet, facebook-hiszti, Desiré, mindent megértettem és nem esett nehezemre ezeket elfogadni. Tegnap mégis szakítottam vele, mert ha már csak a gondolata felmerül bennem, hogy elveszítem önmagam, akkor én kilépek.

Igazából nem is tudom, talán gyengeség bevallani, hogy dehogy akartam én vele szakítani, csak tudtam, hogy most kell. Faszom akar szakítani. Úgyhogy háromszor akkora erőbe került kimondani arra a kérdésére, hogy mit szeretnék, hogy szakítani akarok veled. Közben meg azt akarom, hogy minden olyan legyen, mint nyáron, mert ez így megy, az ember ennyire egyszerű. Pontosan tudom, hogy akar, hogy akarom, hogy ma még fel fogom venni a telefont, azt fogja mondani, hogy szeret, én meg majd mondom, hogy ez nem így megy, de közben meg érzem, hogy dehogynem, ez így megy, ez ennyire egyszerűen megy. De most szakítanom kellett vele, hogy tudjam és tudja, hogy képes vagyok rá. Hogy ne higgye, hogy mindig ott vagyok, hogy mindent elnézek, hogy ijedjen meg. Nem is tudom, ez most valami gusztustalan taktikának tűnik. Hogy ne hallgasson el semmit. Persze megijedt. Háromszor dobták vissza a cikkét tegnap, pedig soha nem szokták, nyilván én sem vagyok egészen normális, hogy munka közben szakítok vele. Folyamatosan csörgött a telefonom, záporoztak az smsek, dühösek, bocsánatkérők, szerelmesek, én meg nem tudtam, hogy mikor vagyok erősebb, ha nem válaszolok, pedig majd' belepusztulok, úgy akarok, vagy ha újra és újra képes vagyok azt válaszolni, hogy igen, szakítsunk, mikor akárhányszor mondtam ki, kicsit belehaltam. Úristen, hogyan jutottunk ide, mikor 3 napja írtam azt a bejegyzést, mennyire csodálatos minden, és igaz volt. Persze, akkor nem tudtam azt, hogy új lánnyal találkozik, akinek túlzó bókokat ír.

És mégis, néha azt hiszem, megőrültem, de közben meg tudom, hogy nem, mert látom a reakcióján, hogy tényleg, tényleg mennyire kurvára szeret, csak akkor meg ezeket a fenéért nem tudja elkerülni. Miért nem lehet azt, hogy nézd, lenszirom, van egy lány, semmit nem jelent, de ma találkozom vele, elcsevegünk egy órát. Hiszen nem vagyok én valami vérengző féltékeny hisztis lány. Annyi a kérdés bennem, érzem, hogy most jó a csend, meg jó Lana Del Ray, meg hogy lementem a benzinkútra, vettem egy bort, lenémítottam a telefonom, hogy még véletlenül se vegyem fel, ha hív (közben most is csörög). Most minden nyugodt, át kell gondolnom az egészet nyugodtan, egyedül, a magyarázatai nélkül. És istenem, fél évvel ezelőtt pontosan, pontosan ekkor, kilenc órakor egy iszonyatos nagy zenei fesztivál közepén találkoztunk, előtte 1-2 nappal ismertük fel, hogy szeretjük egymást, ez volt a harmadik találkozónk, még nem is csókolóztunk addig, írtam neki, hogy az árkád alatt várom, emlékszem, előtte még befutottam venni egy sárgadinnyés cappy-t, mert szomjas voltam a nyáresti forróságtól és az izgalomtól. Megláttam, tudtam, világosan tudtam, hogy ő az, a férfi, akit kerestem ebben a kicseszett életben, jött felém a fehér ingében, nem volt köztünk még akkor semmi intimitás, semmi, félénkek voltunk, de iszonyatos erővel vonzottuk egymást, mikor odaért, nem is szólt semmit, csak megölelt, és magamhoz szorítottam úgy, hogy egészen érezze a melleimet tele parfümmel, igen, és a szíve ütött, mint a bolondóra, és igen, mondtam igen, legyen igen.

Pont, mikor azt hiszem, hogy minden kurva tökéletes, akkor válik minden kevésbé tökéletessé. Shit.

Én: Na, felhívtad tegnap M-t? Megbeszéltétek, hogy kéne kijavítani a cikkét?

Marcel: Nem, majd ma, mert tegnap írt egy sms-t, hogy este nem ér rá, ugyanis egy 27 éves nőt kefél meg egy kocsi hátsóülésén.

Én: ??!

Marcel: Hát az egyik szeretője.

Én: És EZÉRT nem ma jelent meg a cikketek?

Marcel: Aha, de majd hétfőn megjelenik, pár nap már nem oszt, nem szoroz, nézd, van, amikor a szex fontosabb.

Én: A mi kapcsolatunkban még soha nem mondtál le cikkről azért, mert velem szexeltél helyette :P

Marcel: Nyáron kétszer, plusz a Szigetes Prodigyről is írnom kellett volna, de lemondtam, mert veled akartam lenni helyette, ősz óta meg két projektet szkippeltem a közös programjaink miatt.

Én: De azok romantikus, szerelmes programok, nem szexelések.

Marcel: Aha, Kicsim, aha. :D

Férfiak.

"Silence had indeed been restored in the hall; but Gringoire had not noticed that, at the moment when the cardinal had given the order to continue with the play, the gallery was far from being full, and that after the arrival of the Flemish envoys, there were other personages forming part of the cardinal's train whose names and titles were still being thrown out in the midst of his dialogue by the intermittent bawling of the usher."

/Victor Hugo: The hunchback of Notre-Dame/

"A csend tényleg újra visszaállt a csarnokba, de Gringoire nem vette észre, hogy mikor a bíboros parancsot adott a játszadozás (amúgy play = színdarab, de így sokkal viccesebb) folytatására, az erkély már zsúfolásig telt emberekkel, a flamand küldöttek érkezése után más kiválóságok is részét alkották a bíboros kíséretének, kiknek nevét és címeit még a beszéd közben szaggatottan rikoltotta a teremszolga."

Bíborosok, flamand követek, teremszolga és egyéb kísérők, szóval szerepjátékos gruppenszex és/vagy '15. század Párizsban' tematikájú swingerklubos este. Nem mondanám, hogy különösebben meg vagyok lepve.

És nem hiszem el baszdmeg, NEM HISZEM EL, hogy végre nyugis a kapcsolatunk, azért nem is írok róla, mert cenzúrázná a freeblog, annyira nyál, meg nem is lehet erről, értitek, nem lehet írni arról, hogy éjszaka tök öntudatlanul, félálomban azt mondja, mennyire boldog mellettem, máskor meg arra ébredek hajnali háromkor, hogy véletlenül oldalba rúg, miközben álom és ébrenlét között rám tehénkedik, megölel, és azt mondja, hogy nagyon szerelmes belém, ezekre persze reggel nem emlékszik egyáltalán, és csak röhög rajtuk, szóval a tudatalattijában van benne, hogy boldog és szerelmes, még pisilni is kijön velem a wc-re, annyira nem bírja nélkülem, szóval minden szipiszupi, ami nem, azok a kisebb viták, azoknak az okait meg megbeszéljük mindig, hogy a jövőben kiküszöbölhessük, még a kurva kicsi összezörrenésekét is, szóval az önreflexivitás istenei vagyunk, tudunk bocsánatot kérni, meg elismerni, ha a másiknak igaza van, oké, túl hevesek vagyunk néha, de hát ennyi meg belefér. SZÓVAL MINDEN RENDBEN, tegnap ülünk az asztalnál, kurva finom pizzát eszünk, family guyt nézünk, bodzaszörpöt iszunk, aranyélet, idill, tündérország meg minden, mondja, hogy pici kis szívem kuglófjának egyetlen mazsolája, édes életem, tündér virágom, kisbogárbogyó, én most lecsekkolom a gmailt. Mosogatok,  mondom, rendben, kis cuki cuncimunci, te édes kis cicavirág, csekkold. Kezébe veszi a gépemet, megnyitja a gmailt, vígan mosogatok, súrolom a tányérokat, sálálálá. Egyszer csak megszólal: "írt Andi."
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.

Na ne bassz. Andi az egyik neurotikus (miért nem vagyunk meglepve) exe, akivel 1.5 éve szakított, de aki nyilván nem tudja kiheverni, ezért félévente egyszer elküldi Marcelt a büdös kurva anyjába, öngyilkossággal fenyegetőzik, meg mindennel, amivel kell, most is ez jött, hogy ő másfél hónapja Marcellel álmodik, mekkora fasz, hogy utálja, milyen sznob, bla bla. Röpke 2 A/4-es oldalnyi fröcsögés, én fáradtam el, mire elolvastam. Jó, hát akkor Marcel válaszol, válaszolj édes, addig lezuhizom. Kedvesen és cinikusan elküldi a halál faszára a tündérkét, aki a következő emailben közli, hogy hát találkozzanak, hogy élőben beszéljék meg. Édes kis virág. Mondom Marcelnek halál édesen, hogy nézd Kicsim, találkozzál ezzel a büdös kurvával nyugodtan, nyilván nem mondom, hogy annyira örülök neki, hogy majd szülinapomra is ezt kérem, de nem zavar, ha van miről beszélnetek, hát hajrá. Minta barátnő vagyok, ezt ő is gyorsan megjegyzi, majd írja a lánynak, hogy hát semmi értelme nem lenne a találkozónak, ő nagyon boldog egy csodálatos lány mellett, nem érzi, hogy nekik még van miről beszélniük. Na mondom jó, meg is nyugodtunk, nem is ír többet a némber. Ez tartott egészen ma estig, hazajövök, mondom megnézem a gmailem, hát Marcelébe lép be automatikusan, merthogy véletlenül megjegyeztette a jelszót, látom, hogy új levél, T. Andrea, anyád. Kilépek, elmegyek fürcsizni, rá 10 percre hív Marcel, hogy írt Andi, találkozni akar még mindig, de hogy ő megunta, hogy hülyéket istápoljon, úgyhogy rá nem jellemző módon valami olyasmit írt, hogy Andi, hagyjál már engem békén a picsába, legyél boldog mással, NEM KELLESZ, érted, szállj már le a földre, másfél éve szakítottunk.

Én meg itt jutottam el arra a pontra, hogy összehívok egy kis szeánszot az összes exének, ahol egy tea mellett elmagyarázom a neurotikus kis punciknak, hogy hogyan kell letölteni a 'női méltóság és tartás' nevű igen hasznos applikációt. Hogy miért nem fenyegetőzünk öngyivel, meg miért nem hazudjuk azt, hogy kórházba kerültünk, meg miért nem írunk mocskolódós levelet, aminek minden második tagmondata az, hogy "nem érdekelsz", amiből biztosan látszik, hogy kurvára érdekel téged (ha ebből nem, akkor abból, hogy úgy kezded a levelet, hogy " másfél hónapja mindennap veled álmodok"), meg egyáltalán hogyan kell megoldani, hogy a te tartásod fontosabb legyen a pasinál, meg hogy TE fontosabb legyél a pasinál. Nem mondom, hogy ez egyszerű, meg azt sem, hogy nem értem, miért ilyen nehéz kiheverni Marcelt, de másfél év azért talán arra elég, hogy ne írogassunk neki levelet. NEM???? Főleg olyat ne, amiben leírjuk, mennyire jó az új pasink, és milyen szuperül tud minket megdugni. Mert ugye ehhez az exünknek mi köze van.

Szemináriumi dolgozatot kéne írnom (miért nem vagyok meglepve), úgyhogy ma elsősorban aludtam fél egyig, aztán ebédeltem és kategorikusan leamortizáltam a lakást fél kettőig, hogy legyen mit csinálnom fél háromig. Aztán úgy gondoltam, ki kéne takarítani a wc-t meg a kádat, amit tegnap már kitakarítottam, mert akkor is épp szemináriumi dolgozatot kellett volna írnom. Nem baj, ártani nem árt. Ha már ott voltam, fel is mostam az egész lakást, majd meglepetten konstatáltam, hogy ó, hát ezek a tisztítószerek milyen rendetlenül vannak csak úgy behányva a szekrénybe. Nem is kellett több, szépen szín és nagyság szerint válogattam őket, cif, domestos, citromos felmosóizé,  fürdőbe való cillit, lefolyótisztító, noname súrolószer (közepes nagyságú és lila), ecet, konyhába való cillit, hipó. Ezek után, fél négykor nekiállhattam volna a dolgozatnak, de egy rendes lány képtelen úgy koncentrálni, hogy tudja, nincsenek rendben a ruhái. Ergo a következő egy órában szín szerint csoportosítottam a ruháimat, a zoknijaimat, a melltartókat, a körömlakkokat, fülbevalókat. Ezek után rájöttem, hogy a tegnap felpróbált púder színű sál must have, úgyhogy elhúztam az Allee-ba, megvettem, ha már ott voltam, akkor eltöltöttem egy kedves 20 percet az ékszeres pultnál is, amitől három gyűrűvel egy fülbevalóval távoztam. Tekintve, hogy tegnap vettem két felsőt meg egy kardigánt (dolgozatírás helyett), meg kell állapítanom, hogy a vizsgaidőszak kurva veszélyes a pénztárcámra nézve. Úgyhogy most itthon vagyok, rend van, tisztaság, sok ruhám, szóval el is kezdhetném végre a dolgozatot, de ezt meg ugye muszáj volt beblogolni...

Bemegyek tegnap a Libribe, hogy megvegyem ezt, erre bmeg bent ül Fejős Éva (kirakott csöcsökkel, mert az ugye muszáj), dedikál (kutya nincs az asztalánál), majd megszólít, hogy ha megveszem bármelyik könyvét, akkor ő azt _ingyen_ dedikálja nekem. Mindezt olyan fölényesen, mintha még ő tenne nekem szívességet, hogy egyrészt megírta a könyvet, másrészt még bele is írná a nevét. Embert nem láttam még pénzért dedikálni, Fejős Éva meg aztán pláne ne közölje, hogy ingyen dedikál, örüljön, ha olvassa valaki a könyveit. Amúgy ezen úgy felhúztam magam, hogy mondtam, hogy köszönöm, de én magas irodalmat keresek. Csak pillázott az őziszemeivel.

Olyan segget és combot akarok, mint amilyen Rihannának van, tökéletes, gömbölyű, izmos, nem vékony, formás, olyan, hogy az ember legszívesebben beleharapna, úristen, nem hiszem el, hogy ezt leírtam.

Tegnap beszéltünk telefonon, nyilvánvalóan nem egyszerű a világ leghisztisebb bőgőmasináját megnyugtatni, miközben olyan gondjaid vannak, hogy hol pisilj, mennyire baszottul fázol, a szél átfúj a ruhádon és egyáltalán hol aludjatok, aluljáróban vagy híd alatt. Viszonylag hosszas gondolkozás után arra jutottak (miután a híd alatt sok hajléktalan van és íratlan szabályok (erősebb kutya b*szik), ők meg nem akarnak összetűzésbe kerülni velük, az aluljáróban meg nem szabad), hogy a Vérmezőn alszanak, a Vérmezőn a földön, baszdmeg. Baszdmeg. Mínusz két fokban. Komolyan mondom, erre is csak férfiak képesek. Na mindegy, ma találkoztam velük, hát aztakurvaéletbehogynéztekki, hajléktalan fekete sapi fejbehúzva, 120 pulcsi rajtuk, nagy téli kabát, nem aludtak kb. 24 órája (mindkettejük alvásigénye olyan laza 12-13 óra), nem mondom, hogy ahogy megláttam Marcelt, megkívántam, de azért cukik voltak. Meg szerintem én is jól mutattam mellettük magastalpú csizmában, kis kabát, cuki sál, kézenfogva egy ormótlan, nagy kék susogós kesztyűs hajléktalannak és/vagy kukásnak kinéző sráccal. Amúgy egész nap, megállás nélkül járják a várost, főleg a Józsefvárost, nem használnak semmilyen tömegközlekedési eszközt, szóval kicsit fáradtak, aludni viszont nem igazán tudnak, mert egyrészt fáznak, másrészt dolgozni kell, hogy legyen miről cikket írni. Beszéltek a hajléktalanszálló igazgatójával, aki holnap végigviszi őket meg elmondja a szabályokat, stb, szóval alakul. Most felugrottak, mert kurvára hiányzom Marcelnek itt nyugodtan tudnak enni (kolbászt és szalonnát, a szívem szakadt meg, hogy nem engedték, hogy csináljak egy rántottát, merthogy a hajléktalanok sem sütnek tojást) és el is bóbiskoltak az ebédlőben, úgyhogy csendes pihi van, de szigorúan csak ülve, merthogy az még nem annyira csalás. Szóval két hajléktalan alszik az ebédlőmben.

Jó, felhívtam (nyilván) és az van, hogy tárcsázás után egyből sípolás és egy kedves, nyájas ribanc mondja, hogy három, kettő, nulla, három, kilenc etc.

Szóval ez mit jelent? Ki van kapcsolva vagy hangposta vagy mi a fuck?

(És ki jön velem bejárni az 5, 6, 7, 8, 11, 12 kerületet? )

Kissé nehéz úgy tanulni, hogy közben folyamatosan gyomorgörcsöm van, Marcel és a legjobb barátja ugyanis most még 2.5 napig éjjel-nappal kint van. Csinálnak egy projektet, riportot írnak a hajléktalan létről, úgyhogy 3 napig inkognitóban hajléktalanok, dumálnak velük, haverkodnak, kint alszanak a szabad ég alatt, stb, stb. Én meg fosok, mert egyrészt éjszaka mínuszok vannak (jól felöltözünk ám - a faszt.), másrészt ők két, tökös, de nagyon finom srác, akik irodalmon és festészeten nőttek fel, nyilván nem kérdőjelezem meg a férfiasságukat, de hát nem azok a fajták, akiket az ember hajnali háromkor a Blaha aluljáróban elképzel. Ráadásul most épp esik az eső, szarrá fognak ázni, aztán kint alszanak, jól tüdőgyulladást kapnak, és olyan hülyék, mondom nekik, hogy ha fáznak, jöjjenek fel hozzám, meg aludjanak itt, de hogy én ezt nem értem, ezt így nem lehet. Értem én, csak bennem meg a gyakorlatias ösztönök működnek, hogy óbaszdmeg, én szerelmes vagyok beléd, mi lenne, ha nem kockáztatnád az életed egészséged a karriered érdekében. Na mindegy, most már csak 2.5 nap és remélem, hogy sokkal hamarabb megunják a dolgot. Meg az is zavar, hogy nem válaszolt az sms-emre, ami két dolog miatt lehet, az egyik, hogy hajléktalanok közt csak nem dobja be, hogy bocsiheló, én most visszaírok a csajomnak Malevichről meg a szuprematizmusról, a másik, hogy már vérbefagyva fekszenek valahol. És gondolom nem az utóbbi az oka, hogy nem válaszol, mégis kurvára aggódom. Már kétszer kezdtem el felhívni, csak aztán mindig kinyomtam, mivel vagy 3x hívtam fel őket, mielőtt elindultak, hogy kurvára vigyázzanak magukra és nem akarok a hisztis barátnő szerepében tetszelegni, meg amúgy is, ha nem veszi fel, akkor én annyira kikészülök, hogy fogom magam és nekivágok Budapestnek és addig megyek, míg meg nem találom őket, hazarángatom mindkettőt és a kurva életbe nem mennek sehova. Néha olyan jó lenne, ha nyugodt pasim lenne, nem olyan, mint Hunter S. Thompson.

Felhívom, nem hívom fel, felhívom, nem hívom fel.

Végül is ma minden rendben van, azt terveztem, hogy felkelek 8.30-kor, beugrom az egyetemre leadni egy szemidogit, majd hazajövök kb. 10 fele és olvasom és jegyzetelem a csodálatos angol filológiai szakszövegeket, 11 darabot, 150 oldalnyit a holnapi zh-ra. Ehhez képest most fél 4 van, szám szerint még 11 darab, azaz 150 oldalnyi szakirodalom áll előttem, viszont dumáltam ma Bacsó Bélával, György Péterrel és Heller Ágnessel, így, egyszerre, ez most kurva jól hangzik, de igazából csak azt kérdeztem meg tőlük, merre van az a tanszék, amit én keresek. Amúgy beszűkítették a gyűrűm, amit Marceltől kaptam, úgyhogy elugrottam az ékszerészhez is, ráérne még két hétig átvennem, de hát ugyan már, úgysincs ma semmi dolgom.